A házunkban készen lett a "felsőszint". Friss szaga volt mindennek. Apa a munka nagy részét maga csinálta anyám meg segített. Anya maltert, ragasztót, festéket kevert, vödröt húzott, kente a tapétát, festette az ajtót, radiátort. Apa falat rakott, szigetelt, vakaródzott az üveggyapottól, lambériázott, fűtést, vízvezetéket, villanyt szerelt, csempézett, gipszkartonozott. Tőle tudom mire való a kóc, a zsír, hogyan kell fogni a kalapácsot, hogy nem csak almát, drótot is lehet pucolni, hogy kell lyukas gumilabdából tömítést csinálni, vagy éppen hogyan kell szappanhabbal megnézni, nem ereszt e a gázpalack.
Emlékszem megkérdeztem apát - apa te mindenhez értesz? "Nem kislányom" - felelte, - "van, amihez még nem."
Elolvasta, megkérdezte, vagy kitalálta.
Aztán kész lett a ház, majd az emelete is. Amikor felköltöztünk lent tágasabb lett a hely mert a kisszoba fala is kikerült és a nappali nagyobb lett, amit apa később egybenyitott a konyhával is.
Csak a mamáék maradtak az alsó szinten az egyik szobában, a másik vendégszoba lett és ez így is maradt, míg felnőve külön szobába kerültünk az öcsémmel.
Fent az "új részen" divatos padlószőnyeg lett lefektetve és este már azon táncoltunk mi négyen. Apa a szalagosmagnóba (így hívtuk az orsós Teslát) berakta a legújabb tekercsét amit előzőnap rögzített a rádióból és először csak az öcsém meg én bohóckodtunk a zenére, majd apa is beszált. Anyut kicsit noszogatni kellett, ő nem volt az a nyíltan vigadós tipus, de később beadta a derekát.
Meleg volt és langyos, sápadt, sárga fény volt a szobában. Mire kezdődött a tévében az esti film elzavartak minket aludni egy kicsike szobába, ahol emeletes ágy volt, és nekem oda kellett adnom a felső ágyat az öcsémnek mert ő volt a kisebb és nekem mindig okosnak kellett lennem. Így viszont legalább könnyen kiszökhettem, mikor az öcsém elaludt és apám háta mögött ülve a földön még a lélegzetemet is visszafojtva néztem az Oriont, meg az Alfa Holdbázist... Asszem az volt az első science fiction benyomás... később a Szíriusz kapitányos sorozat meg Nemere meg Szepes Mária könyvei Asimov meg Lem aztán már nem volt megállás...
Emlékszem egy novelláskötetre ami lenyűgözött gyerekként - voltam talán 13 éves mikor olvastam sokszor egymás után - a Kaland a Panzióban volt a címe, és én eszméletlen okosnak és fordulatosnak találtam...
Aztán később megtanultam kezelni a magnót és felvenni rá a rádióból a Queen-t apának, amikor ő nem ért rá. Nagyon büszke voltam magamra, hogy be tudom fűzni a szalagot, apa azt is megmutatta később, hogyan lehet megjavítani tixóval ha elszakad.
Egyszer, mikor egyedül voltam otthon kipróbáltam, hogy ha beleordibálok a szalagba jó közelről, akkor is felveszi e, és a szomszéd lélekszakadva átrohant, mert azt hitte valami bajom lett.
Apa akkor este elmagyarázta, hogyan működik a felvétel, hogy a mágnesezés így, meg úgy, de én nem nagyon akartam elhinni azt gondoltam, hogy csak még hangosabban kellene kiabálni, de azt már nem vállaltam be.
Azon az apropón méláztam el idáig, hogy anya eladja a házát otthon és költözik egy kényelmes városi lakásba és hogy apu dolgait hogy megőriztük ő is, meg mi is...
A katonakönyve - a dögcédulát elfeleztük az öcsémmel - és a Praktica, meg az ősrégi Szmena fényképezőgépe nálam van, a kávéskancsója is, meg a Radóti és József Attila kötetei, a régi Teslát pl. anya őrzi és még néhány fontosnak ítélt dolog az öcsémnél van...
Elgondoltam, mennyire ragaszkodunk mi emberek a tárgyainkhoz, csak mert egykoron szépen járultak hozzá a boldogsághoz, vagy mert mélyen magukban még őrzik az illatát annak a fűszernek, mellyel régen az életünket ízesítették. Ahogyan vigyázzák annak a rég elveszített, szeretett személynek az érintését is, lelkének lenyomatát, aki ezen a régesrégi fadobozon keresztül még mintha kicsit beszélne is hozzánk...
1 megjegyzés:
De legalább van aki őrzi azokat a tárgyakat. Én nem akarok hazamenni, 11 éve nem is jártam otthon. De egy-két tárgy van még ott valahol, amiért csak megtenném, bármennyire is nem akarom. Kell a lélekpótlék. :)
Megjegyzés küldése