Művészi mélységek

Vannak az a fajta művészet, amit - szégyen ide, vagy oda - nem tudok értékelni. Biztosan benne van a csí, lehet magyarázni, belelátni, de én csak egy pacát látok, meg egy nagy sárga lábfejet és nekem nem jön ki a logikai gép végén, hogy az Európa. Kicsit úgy vagyok ezzel mint a borral. Van jó, meg nem jó. Esetleg borzalmas. 

Vannak ilyen könyvek is. Végigszenvedtem azt is ami nem tetszett. Elvből.

(Najó nem. A szürke ötven hányalatát nem bírtam, csak a hatvanadik oldalig, de az nem ide tartozik.)

Olyanokról beszélek, amiket mintha egytől-egyig egy demencias konfabuláló anyóka irt volna. Se füle, se farka.

Biztos csak az én csatornáimmal van a gond, de nem tudom elképzelni, hogy egy művészi esten - konkrétabban ma este a tévében - hogyan tudnak emberek órákon át beszélni egy olyan festményről, ami egy hányás egy vászondarabon.

Megadtam az esélyt, néztem egy darabig.

Arra jutottam, hogy ezeknek az embereknek csak pusztán ciki azt mondani, hogy a király meztelen, de lehet, mégis valami gond van a hozzáállásommal.

Apa mondta annak idejen hogy az underground zenei szövegírás lényege, hogy fognak egy könyvet és a lapok első sorait kiírják belőle - kész a nagylemez. Kétségtelen, vannak ilyen zenekarok. 

Sarkítás, de kipróbáltam, működik.

Apa azt is mondta, hogy a művészet nagyon szubjektív dolog. Nem determinálja saját magát.

Választás kérdése. Az a művészet, ami valamit elmond neked, valamit megmutat, de másképpen, mint ahogyan azt te látnád. Az a művészet, amit nem kell magyarázni. Nem szorul elemzésre. Csak tudod, mit akar mondani.

Én választottam.

Nekem egy paca egy sárga lábbal nem művészet.

Az nekem semmi. Még egy drogos látomásnak is szar.