Egy egészen sarkos példával egy három perces kisfilmbe beleférne egy élet.
Három anyókám elszenderült a múlt héten.
Az egyikük 105 lelélt év után.
Belegondoltál? 105 évig hányat ver a szív? Hány lélegzet vezetett el odáig, hogy az egyik a végső legyen? Mert effelé haladunk. Minden egyes lélegzettel közelebb.
Mit számít kik vagyunk? Ugyanaz a töpörödött mamó, a megszülető kicsi gyerek, a huszas éveiben a tengerparti kávéházban az udvarlójával üldögélő lány, az asszony aki gyermekeivel a háborúba igyekvő férjéért és édesapjáért retteg. Egyikük sosem jön vissza. Ugyanaz, aki két gyermekét is siratja a négyből, aztán temeti a szüleit is. Ugyanaz, aki eztán nagymama, dédmama, ükmama, végig ugyanazokkal a szívdobbanásokkal. Szegény kicsi izomköteg végre megpihent.
Mi az ami számít? Barátság? Szerelem? Tetteink?
Mittudomén.
Mindenki csak egy levél a fán. Kipattanunk, növekszünk élünk.
Egyesegyedül annak az ágnak a végén, mégis sokadmagunkkal zöldellőn lengedezünk a szélben, álljuk az esőt, a tornádót, gyógyulunk hernyórágta sebeinkből. Néha más levélhez dörgölőzve elmerengve bámulunk, ahogy mögöttünk új levelek növekszenek.
Lüktetünk, lélegzünk, nedveink keringenek.
Aztán egyre több a barna pötty. Megroskadunk, összemegyünk, rojtosodunk.
Már nem táncolunk olyan szépen a napfényben. Életünk derekától sokszínben pompázva bíztatjuk magunkat, hogy napról napra újat hozunk.
Még örülünk kicsit minden langyos napnak ami jut és időről-időre fohászkodunk, csak túl nagy vihar ne jöjjön már.
Egyszer viszont végérvényesen, összeszáradva, egyszemként - ahogyan jöttünk - hullunk el a mélybe, hogy a többiekkel egyesüljünk egy végső nagy ölelésben.
Azért apámnak küldtem egy szerető halk üdvözlést...hátha találkoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése