Mai elmélkedés

A házimunka legalja: fugapucolás fogkefével.

This is the beginning of a beautiful friendship

Szössz

...avagy, mikor a gyerek nem érti meg a szüleit.

Gyerek: - Apa, anya beszélnünk kell!

Apa: - Meleg vagy...

Anya: - Terhes vagy...

Gyerek: - ...dehooogyiiis, komolyan...néha nem értelek titeket. Hogy lehet egybôl ezt nyomni?

Apa, Anya: - ...sose indíts ezzel... 

Najóvanna, lusta malac vagyok

Az elmúlt két hét jó kis sopánkodással telt. A munkában mindkettőnknél hajtás van mert kevés az ember. A melóban már lassan futószalagot megszégyenítő gyorsasággal szappanozom az embereket, a Bali meg álmában is az entert nyomogatja és a retinájába beleégett a windows logo.

Nagyon - nagyon várom a Karácsonyt, részben a pihenés, részben a hangulat miatt is, amit itt úgy imádok. 

A kocsinkat még nem sikerült eladni, így hát küldtem titokban egy nyerő sms-t a daybreak-be lorraine-nek ( tv műsor ), mert kinéztem én a Balikámnak azt a kocsit. 

Itthon is állandó a hangzavar, ez megnehezíti a csendet, egyrészt mert sokan vagyunk, másrészt mert hármas- és négyesszámú magzatunk már gőzerővel gyakorol a karácsonyi fellépésre. Mondjuk nem énekelnek nagyságrendekkel kevesebbet enélkül sem.

Szombaton vendégségben volt nálunk az egyik kollégám Lisa, és a férje Adrian. Mi már voltunk náluk a nyáron egy jó kis angolos vacsorán, így most visszahívtuk őket. Főztem gulyást, de mellé egy kis szokványosabb helyi ételt is, hátha nem jön be nekik a magyaros. Abból ítélve, hogy kétszer szedtek és még Erős Pistát is tettek bele, bejött. Igaz, hogy olyan nagyon nem lehetnek válogatósak, hisz néhány évig Kenyában éltek, gondolom ott sem folyton steak-et ettek. 

Nagyon jó érzés újra szociális életet élni, de az ebben történt szünet sem viselt meg minket nagyon, egyáltalán nem ártott a "csend" körülöttünk.

Mostanában gondolkoztam épp azon, hogy mennyire jó újra érteni a tv-t, a vicceket, a buszon az embereket, a rádiót és a dalszöveget (már a könyv is döcög, remélem az is egyre jobb lesz). 

Újra megjöttek azok hétköznapi dolgok, melyek otthon az életünk részei voltak. Ismerős arcok a városban, vagy a bevásárlóközpontban, vagy amikor csak épp beugrik hozzánk az autószerelőnk egy programért, vagy a szomszéd egy teára. Ami változott, hogy nem kávéra jön. Na meg, hogy nem csengetnek be egy szatyor paprikával meg paradicsommal. Eddig is jó volt itt élni, főként azóta, hogy megtaláltuk ezt a kis házikót, otthonnak azonban ezen a nyáron kezdtem igazán érezni. Szeretem a város hangulatát, van kedvenc éttermünk, barátaink, ismerőseink. Vannak útvonalak, szeretett helyek, szokások, tévéműsorok.

A gyerekek teljesen meghonosodtak, mint a növény amelyiket átültettek. Egy ideig csak várakozik aztán új erőre kap. Szerencsére nem felejtik ugyan régi életüket, de azok már csak a múlt részei.

Sztorizgatunk néha, sok keserű történeten ma már csak nevetünk.

A munkatársaim úgy ragaszkodnak hozzám, hogy még mindig meghatódok rajta, fogalmam sincsen, hogyan fogok később lelépni erről a munkahelyről. Egyszer mérgemben azt találtam mondani, hogy "esküszöm elmegyek a Lidl-be pénztárosnak", le kellett volna fényképezni milyen megrökönyödött arcot vágtak, rámjött a röhögőgörcs. Nem tudom, milyen szerencse vezérelt engem ennyi jó ember közé, de hálás vagyok érte.

Én még az esőt is szeretem. 

Ezt hogy hívják?

Lehet sűrű és szokatlan tőlem ilyen hirtelen egymásután két napon is poszt születik, de ma felbuborékosodott az agyam. Sosem politizálok ( nőként sem, emberként sem, innen meg pláne nem ezt majd kifejtem egyszer) ezt előrebocsátom, ez sem politika akar lenni, inkább értékrend és a politika által is befolyasolt emberi oldal.

Név és hely nélkül ( csak annyi, hogy Magyarország ) a történet a következő: (előrebocsátva, hogy a szereplők nem magyar zsidók, nem is magyar svábok, nem magyar cigányvajdák, hanem szorgosan gyűjtögető magyar magyar emberek - ha már meg kell jegyeznem - mert ezt úgy hívják mifelénk: gáz)

Adott egy, a harmincas évei közepén járó srác, akivel tulajdonképpen együtt nőttünk fel. Nem voltunk ugyan barátságban, de néha a közeli lakóhely és iskola miatt bandáztunk együtt. Felnövekedve a kis közösség miatt ugyan kapcsolatban maradtunk, de mondom sosem voltunk nagy barátok csak amolyan tágabb haveri körben jellemezném a kapcsolatot. Szóval ez a srác nem tök debil ugyan, de nem hogy nem állt sorba kétszer mikor a jóisten az észt osztotta, hanem szerintem kifelejtette azt a sort na. Elvégzett nagy nehezen egy szakmunkás sulit, ha jól emlékszem karosszérialakatos szakon. Egyetlen percet sem dolgozott a szakmájában, az abban az időben elég gyakori autóseftelésből éldegélt, amíg meg nem hozták az idősebb autók behozatalára vonatkozó törvényt. 

Huszonéves kora végén egy gazdag község újonnan épített sportcsarnokának igazgatójaként folytatta a karrierjét, majd ezzel kapcsolatos sportköri tevékenységekben, alapítványi pénzek rendezgetésében volt benne egy még ideig a község vezetésében is stb. Ezt úgy hívják, sikkasztás. Említett srác bátyja a fő építési vállalkozó ugyanebben a térségben, a focicsapat kapitánya sok egyéb más dolog mellett, amit úgy hívnak, adócsalás, pénzmosás. 

Mindezek a dolgok azért történhettek, mert a rendszerváltáskor fent nevezett testvérpár apukája és annak kedves barátja a lehető legtöbbet amit lehetett átmentettek maguknak a szociból ide a rendszerváltás (?) utánra. Ezt úgy hívják, hogy lopás, de senkit sem izgatott. 

Az öregek ezelőtt szoci párttagok, tsz elnökségi tagok és egyebek voltak, ma a kedves barát fia a polgármester míg a testvérpár a jobb és balkéz, mindannyiuknál a mostani párt színei a jellemzőek. Ezt úgy hívják, összefonódás.

Minden irigységtől mentesen jegyzem meg, amíg ők a régi rendszerben Máltára jártak nyaralni és Franciaországba síelni, addig az én apám azért nem kapott a balatoni céges üdülőbe családi beutalót, mert többszöri enyhe nyomás ellenére sem volt hajlandó belépni a pártba. Ezt úgy hívják, zsarolás. Ezek a dolgok ma már nem fájnak. Ami fáj, hogy semmi sem változott. 

Ami miatt felpaprikáztam magam, hogy ez az igazgató ma a közösségi portálon megosztotta a saját maga által írt állásajánlatát telis - teli helyesírási hibákkal ( alapvető dolgokban is pl. lessz, fel ajállani - és ennek külön írása volt a gyengébb szerintem). "Fel tételként" "meg szabva" a "felsőfoku" "végzetséget", "szakmai hozzá értést", nyelvtudást stb. Ha jóindulatú akarnék lenni azt mondanám, hogy talán mostanra ébredt rá, kéne valakit találnia maga mellé aki a helyesírását lektorálja. Sajnos, vagy inkább szerencsére viszont valakit, aki elvégzi azokat a dolgokat amihez ő nem ért ( tehát kb. az összeset ).

Ezt úgy hívják, kihasználás.

A legrosszabb az egészben, hogy a régi rendszerben legalább ügyeltek a látszatra. Ma már ez sem fontos. A másik legrosszabb, hogy ezek a méretes faszok azt hiszik ők valakik. Azt hiszik, hogy alkotnak. Fogalmuk sincsen róla mi az.

Ezek az emberek ebben a kis városkában mindannyian a ma rendszerének kis másolatai. És amíg ez egyik szinten sem változik, addig az én régi otthonom számára nincsen esély.

 Ezt meg úgy hívják, hogy szopás.

Pont.

Mai elmélkedés

A főzés fénypontja nem az, amikor kész az étel, vagy szép a tálalás, nem is mikor megesszük, és nem az, ha mindenkinek ízlik...

...az amikor kikapcsolom azt a rohadt páraelszívót...

Tanárbácsinak/néninek (opcionális) tisztelettel jelentem ...

(...kapok a fejemre, ha nem írok rendesen...)

...azért mert gondolkoztam, hogy mostanság már nem történnek olyan nagyon mozgalmas dolgok velünk, így csak az "unalmas" hétköznapokról tudósíthatok. Nyilván a kis muris történeteinket belevéve már amennyiben ez érdekes lehet valakinek. Régebben a bánatomat írtam itt ki magamból, aztán jött az angliai áttelepülés, a beilleszkedéssel, munkakereséssel minden ügyes-bajos dologgal. Mára már akár be is fejezhetném a blogot azzal, hogy...és boldogan éltek, amíg meg nem haltak..., de nyiván nem akarok kikezdeni azzal a bizonyos medvebőrrel.

Akartam nyitni itt a blogon egy-két fülecskét ugyanennek az oldalnak mert nem akarok emiatt másik blogot nyitni, de nem sikerült megbírkóznom vele. Még jobban bele kell ásnom magam. Lenne egy utazós - kirándulós rész, lenne egy fotós talán, egy kísérleti webregényen is gondolkozom olyan folytatásos dologban, ahol aztán le tudnám szűrni rajtatok keresztül van e jövője ennek, hogy én így irogatok meg egyáltalán. Persze ehhez az is kell, hogy oda több komment érkezzen :). 

Próbáltam a sablonba betenni új oldalt, sikerült is, viszont webszerkesztésből megbuktam mert egy bejegyzésnél megakadtam. Nem tudom, ha írok egy új posztot, azt hogyan tudom megtenni, hogy ne a főoldalon jelenjen meg hanem a második vagy a harmadik fülben tehát ott, ahová szánom. Agyrém a blogspot beállítása e tekintetben, de nem adom fel ;) . Előbb - utóbb beadja a derekát.

Más: magammal kapcsolatos jövőbeni terveim kezdenek kristályos állapotba kerülni. Gőzerővel tanulom az illustrator-indesign-acrobat-photoshop számomra hiányzó részeit, ( angol, és magyar nyelvű könyvekből, videokból, youtuberól, valamint a saját kútfejemből) bár meglepődve tapasztaltam, nem sok fekete lyuk van már benne számomra, azért még akad. Tavaszra szeretném letenni az adobe vizsgáit és az ACE (adobe certified expert - adobe szakértő ) oklevelet megszerezni belőle design területen. Ez két kötelező és egy szabadon választott programvizsgát jelent a programcsoporton belül.

(A master fokozat egy teljes termékcsoport összes programjából tett sikeres vizsgáért jár) .

Egyetlen kis szépséghibája a dolognak, hogy elég nagyszerű lenne ezeket egy mac-en tanulni és vizsgázni belőlük, na meg később használni is, de ez egyenlőre csak álom marad. Addig meg marad a jó kis újravakolt laptopom. Ahogy annak idején Pelikán is megaszonta: Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de...

Evvan...

A férj gőzerővel nem talál egy másik állást, szóval egyenlőre marad, bár nem adtuk fel. Félállásos vállakozás is pakliban van mert egyre több a magánügyfél, így ez lassan már aktuális lesz.

 A nagylány ismét interjún volt épp ma, erről többet most nem, mert mint írtam a medvebőr ugye...de nem bírtam ki, hogy ne mondjak semmit.

A lábam meggondolta magát, mégsem akar leesni és bár jót tett neki a gyogyó meg a krém, szerintem nem lesz már száz százalékos sosem. Nyolcvannál megállt, de legalább javuló tendenciában van talán a kilencvenet is el fogja érni. Ha egy kicsikét fog jutni luxusra, el kellene járnom úszni egyrészt mert azt szeretek, másrészt mert nem nagyon tudom elképzelni magam később abban a nagyirobogóban amivel itt az öregek róják a bevásárlókörútjaikat. Bár a szex még megoldható így is... mondhatnám talán még van néhány évünk, azért kicsit megijedtem.