2011. szeptember 19., hétfő

Egy vasárnap

Mindenkinek egyszer meg kéne élnie, milyen az .....(első epizód)

.... állni kint egy szirten, egy védtelen vadparton, mikor a viharos szél viszi le  a fejét, a tenger hullámaiból leszakadt pára az arcába csapódik. Hiába az esőkabát, a kapucni szorosan bekötve, a fül így is sípol, semmit nem hallani, üvölteni kell egymással.
A hajók zászlói is nagyrészt megtépázva, a végük rongyosan csapkodja az árbocrudat.
Mégis ott állni, földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul a látványtól: a hatalmas hullámoktól melyeknek a taraja a kis tengeri torony tetejéig felver, a sziklákon szétfröccsenve méteres magasságokig párafüggönnyel takarva be az eget. A napot látni, ahogyan vakít és a tengert higanyszínű csillogással bevonja, éles szegéllyel elválaszva a felhők által árnyékolt részek sötétkékjétől.
A csontig fújó jeges széltől vacogva sosem akarni elmenni onnét, mert ott kell hagyni  a szépséget, a magasságot és a mélységet, a süvítő zajt és a néma csendet - na meg azt a csodás igazi piros-fehérre festett világítótornyot a parton, aminél romantikusabb nincsen is a világon.


 













                                                                       











 (A képek beillesztésében még mindig eléggé balfék vagyok.)

3 megjegyzés:

Jodie írta...

ahhh... mély sóhaj... egy cseppnyi irigységgel :)

Jodie írta...

Nemcsak a fotózással, az írással is komolyan kellene foglalkoznod... nagyon tetszik, ahogy leírod, sőt... lefested a látványt. Minden elismerésem.

Mami írta...

Nagyon köszönöm, jól esnek a szavaid. Egyelőre csak itt próbálkozom, meg némi fiókiromány...talán egyszer, de nem is tudom igazán, hogyan lássak hozzá.

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...