Mérlegfüzet

Vannak napok, a napokban órák, amikor iszonyatosan tudom sajnálni magam. Magam mentegetésére azt szoktam mondogatni (magamnak), hogy ez genetikai sajátosság lehet, egy részét magyar mivoltom adja, másik részét a nagyanyámtól örökölhettem. Fogalmam sincsen melyik bázissorrend kódolja az önsajnálatot, talán a jövőben a szemszín, és az öregedés beindításáért felelős bázisok után egyszer időt szakít ennek kutatására is valaki háromezernegyvennyolcban...már ha egyáltalán kitart odáig a jelen civilizáció - amiben én személy szerint kételkedem.
Az önsajnálat órái, pillanatokkal indulnak, melyekből percek lesznek. A reggeli felkeléskor szar napra ébredés,  pénztelenség, pedagógusok, korlátolt agyú emberek, önzés, ... mindenféle dologgal telik a képzeletbeli füzetem mínuszos oldala.
Színpadias előadásra vagyok ilyenkor képes. Nézek kifelé a homályos buszablakon az esős szántóföldre, mindent elveszített, sokszor megrágott és kiköpött főszereplőként a saját életemben, és olyan alakítást tudok nyújtani, hogy megítélném magamnak az oszkárt is, ha nem utálnám magam ilyenkor, bár az önutálat csak hab, a már amúgy is magas szintre fejlesztett szenvedéseim emeletes tortáján.

S eljön az idő, amikor elegem van saját magamból, beteszem a fülembe a zenét, felszegem a fejemet, megriszálom a valagam, kimosolygok az ablakon és harcba szállva a bázissorrendekkel elkezdem gyűjteni az anyagot a plusszos oldalhoz.