2009. március 25., szerda

A kölcsön emberszagú Dukáttót vissza kellett adnunk, úgyhogy ismét buszozunk...ma reggel csontig fújó hideg széllel szemben küzdöttük el magunkat a buszmegállóig.
A sevi sebváltója viszont elvileg a héten készen lesz, az ellenérték kiegyenlítésére még nincs kész a terv, jövő hétig amúgy sem lesz kocsi, hisz még el kell menni a váltóért, hazahozni, és visszaszereltetni. Reménykedünk.
A házunkat fájó szívvel meghirdettem eladásra, és cserére is.
Ha már így alakult jó lenne mielőbb túladni rajta, de az ingatlanpiac pang. Reménykedünk.
Minden porcikám berzenkedik attól, hogy panelba költözzünk a városba, hogy itthagyjuk kisfalunkat, a gyerekeim szülőfaluját.
A lányok még nem tudják, majd ha komolyra fordul, akkor elmondjuk nekik is.

Tovább keseredett a lelkem, mikor hétfőn szólt a kocsmárosasszony, hogy este hétre menjünk át.
A kocsmában terített asztal várta a helyieket, rajta a frissen megvágott füstölt sonka, stifi, és kolbász, lilahagymával, uborkával, salátával, paprikával, valamint kőrözött túró, és friss kenyér. Nagyon jóleső érzés valahová tartozni. A kocsmárosék is leültek velünk, beszélgettünk, borozgattunk.
Távozáskor az italfogyasztást is a ház számlájára írták. (Megjegyzendő ez is, a hátsó szándékot feltételezők gyanújának eloszlatása végett- miszerint azért lettünk megvendégelve, hogy mellé jó sokat igyunk..) Ha jó emberek vesznek körül, nem vagyok olyan borúlátó.
Igen még van ilyen.
Szerettünk itt élni - csak nem tudunk tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...