A gyerekekért való aggódástól még az autó ablakán sem láttam ki. Ilyen messze még sosem laktunk a várostól, ilyen soká még sosem volt zárva a fénysorompó, ráadásul egy szippppantóst is kifogtunk. Mikor hazaértem végre, kettő lázasan feküdt, az egyik közülük már telehányta a rózsaszínű lavórt. A harmadik sírt, mert sajnálta őket. (A Nagy és Felnőtt Komoly Lány ma kémiaversenyen van, remélem elkerülte ez a nyavajatörés.)

Azért Ápolónő Ágnes előéletének köszönhetően van némi tapasztalatom betegápolásban, de a gyerekeimtől akkor sem megszokott, hogy támogatni kell őket a járásban, mert minden pillanatban összerogynának, (...egy kicsit megijedtem...) Lusta Dickesre tojtam magam össze.
Este fél hét van, mostanra helyrepofoztam őket egy kis langyifürdővel, forró teával, meg mindenféle vajákos szerrel amit itthon találtam.
Mostmár csak abban reménykedem, hogy innen már csak kifelé jöhetnek....
meg abban, hogy ezt az évet már húzzuk ki további izéék nélkül.