Voltegyszer

Új években régi arcok néznek rám. Olyan mintha el sem telt volna húsz év, mintha soha nem jöttem volna el szülőfalumból, magam mögött hagyva a gyerekkoromat, barátaimat, ifjúkorom nagyrészét is. Az arcok ugyanolyanok, nem is öregszenek - vagy mivel én is velük öregszem, nem tűnik úgy, hogy ennyi sok év elmúlt már. Visszatalál a cimborák tekintete is a gyerekeikben, fura is, hogy idegen szemmel nézve az összes gyerek mennyire ismerős. Mi vagyunk, teljesen mi vagyunk ugyanazon a játszótéren, azokon az utakon nyomják a biciklipedált nevetnek, felhőkbe elefántot képzelnek, és azt számolják, hány évesek lesznek kétezerötvenben.

Szeretek a múltba révedni, szeretem a régi tárgyakat, a valakitől kapott jelentőséggel felruházottakat, a véletlenül szép napon, szép helyen találtakat. Én vagyok, aki a reggeli kávét a pöttyös kisbögréből iszom, amit évekkel ezelőtt mentettem meg egy mutyiban. Van harmincéves mackóm, (enyém volt), porcelánbabáim, régi vasalóm. Ragaszkodom a múltamhoz, de csak gondolatban vágyom vissza, a gyerekeimnek már ez a számomra új hely a szülőfalujuk, mely végül nekem is az otthonom lett. Valami mégis végleg elromlik amikor elköltözünk, néha mennénk vissza, de már semmi sem ugyanaz.

Mikor ritka alkalmakkor apám háza előtt vasgolyó szívvel megállok, a barackfák minden levele ismerős. Érzem a meleg szelet a házunk mellett, a levágott fű illatát, hallom az ablakok, ajtók ismerős zaját. Látom a hátsó kiskaput, ahogy anyám és apám befordulnak rajta, apám kezében pólyás öcsém, anyám szatyrokat hoz. Az első emlékem. Látom apámat, ahogy a fáit metszi, egyik kezében az ollót tartja, a másikkal a létrafokba kapaszkodik, maga által fabrikált farmerkalapban, piros nadrágban. Az utolsó emlékem.
Milyen jó lenne együtt nézni milyen szépek a fái, áll a ház amit épített, megvan minden fűszál, minden rózsabokor, a malacól, az ablakok.
Megsimogatnám a kerítés deszkáit, csak hogy tudjam, valóságos.

Nem jól van ez a halál-dolog megcsinálva.