2017. december 12., kedd

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.

 

     
















Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az agyam legmélyére és a fontossági listán is az utolsónak csúszott vissza. Papának volt egy farmere, nekem két kismamaruhám és abban elvoltunk. Egy-egy pár cipő, ha tönkrement mentünk a kínaiba. Nem volt ebből soha lelkibánatom, és nem volt kínszenvedés ez a fajta lemondásokkal járó élet akkor. Viszont nyomot hagyott az biztos, mert most meg tényleg jó érzés nagyon, hogy úgy normálisan fel tudok öltözködni az egyenruhás hétköznapokon túl.
Nem tudnék ölni egy szép cipőért, de szerelembe tudok esni vele. Nem tudnék meghalni egy kabátért, de nagyon szeretem az újkabátos érzést.
SOHA nem fizetnék többet egy-egy ruhadarabért mint amit megengedhetek magamnak most, és sose nem többet mint néhánytíz font. Szerintem akkor sem venném meg Maine-t és Maisie-t, ha milliárdos lennék, pusztán azért mert mikerültezenafotelon hééétezerkééétszáázforintbaaa?
A divatot, jimmychoot és korsékat nem azért lehet nézni, hogy megvegyed az ezerkétszázdolláros cipőt. Azért, mert ihletet ad. Színeket, formákat, kreativitást lehet lopni.
Ez a két darab egyszerű és nagyszerű. Okos példája annak, hogy nem kell túl sok ahhoz, hogy remekművet alkossunk.
A puritánságában és a körítésében van a nagyszerűsége. Elhiszed, hogy kell. Elhiszed, hogy nem tudsz élni nélküle. És elérték a célt. A moziban a Choo reklám után (2018 cruise kampány, video: IDE KATT  ) vettem egy csillámos bokacsizmát a karácsonyi partira.
Nem choo, nem szinesköves (azt majd a kinaiak leutánozzák jövő tavasszal), kicsit savanyúbb kicsit sárgább (kicsit rockosabb), de gyönyörű és az enyém.





Bemutatom Adele-t és Ayla-t.


     
(Csak Adele-t vettem meg nyugi.)

Szombaton karácsonyi parti a Rock Garden-ben. Ki kér outfit képet? Szeretném azt hinni, hogy nem csak én vagyok ilyen divatmajom.
Hát ez van. Nem is azért mert elhiszem, hogy attól leszek jobb nő ha csillog a lábam, hanem mert imádom, hogy néha a kisbékából hercegnő lehetek (az a herceg, de mindegy értitek). Ezt az élményt kínálja Maine és Maisie is.


Ötös UK méretem van, ha esetleg egy milliomos idetalálna.
Pusz

2017. december 8., péntek

Szössz

... avagy még húsz év után is sírva röhögök.


Férj számítógép szerelés közben, szórakozottan énekelve:


“...gáz van gáz, 

röpke kábel elbaszódott dünnyög száz bogár...”





(Az ominózus Nyár van nyár (röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...) c. ének dallamára, ha nem esett volna le.)

2017. november 30., csütörtök

A pillanat

Steak and kidney pie (marhahúsos vesés pite)volt ma ebédre. Ültem a Julyval szemben a szobája csendjében és segítettem neki enni és az jutott eszembe, hogy ez volt Iris kedvenc étele és sokat emlegettük Iris-t Joanieval, amikor Iris elment. Amikor ez volt a kaja, mindig felhoztuk őt, hogy szerette ha ez volt ebédre és most, hogy már Joanie sincsen ez a hülye pite mindig megsirat. Mindig együtt ültek July-val az asztalnál az ebédlőben és amióta mindketten elmentek, July nem akart többet az ebédlőbe menni.

És miközben emlegettem őket együtt sírtunk, (July nem tud beszélni) és hirtelen elkezdtem érezni az ő magányát is, és sajnálni magamat, hogy elment öreg barátném és pokolian hiányzik. Pont ma, egy ilyen amúgy is szar napon, mert az ilyen napokon Joanie mindig kicsalta a mosolyomat valami hülyeséggel és egy idő után már rendben is voltak a dolgok, mert nem éreztem helyénvalónak, hogy ha a kilencvenhét éves öreg roncs így tud nevetni akkor én meg miaszarér nem tudok örülni.

Biztos van ez úgy mindenkivel, hogy van az a csendes pillanat... 

Amikor elönt a bánat. Úgy, hogy tulajdonképpen boldog az élet, tulajdonképpen nincsen semmi baj, és mégis elveszettnek és magányosnak érzed magad. 

Drága Joanie. Remélem, hogy egyszer majd könnyebb lesz eszembe jutnod.


2017. november 28., kedd

Kiírtam magamból egy tök jó posztot, és a blogger új csilli villi applikációjában - amiért ráadásul fizeni kellett - nem lehet publikálni mentés előtt és én ezt nem tudtam, szóval ment a levesbe az egész. Amúgy is elég idegesítő, hogy eddig is minden publikáláskor összeomlott az alkalmazás, de legalább a poszt kikerült. Hát ez most elveszett. Enyhén szólva kiforratlan termékért kérték el a lóvét. 

Majd megírom mégegyszer azt a bejegyzést, de előbb egy beszámoló az elmúlt bő három hétről.

Itten volt az egész lányomcsalád a két unokánkkal. Óriási pofák, nagyon élveztük az együtt töltött időt és nagyon el is fáradtunk. Idősebbek is vagyunk (meglepő nem?) meg régen is volt már ilyen kismocsok a háznál, meg ugye dolgozunk is (szabit már nem tudtunk kikérni rövid volt az idő). Ja. Az első pár napban eléggé lezombisodtunk, de aztán megszoktuk, hogy néha fel kell kelni éjjel, vagy korán... A Martin egy különleges nyúltojás, ahogy én nevezem, de eszméletlen okos és nagyon szeretetéhes. A Helga egy tűzrőlpattant kis bajkeverő és reggel hattól este hétig egyfolytában mosolyog. 


>>>>> A férj éppen videókat néz ahogyan minden reggel, és - ahogyan minden reggel - ez nem jön össze azzal, hogy én meg olvasni szeretnék, ne adj isten írni. Most éppen egy háromszáz éves zongoráról tart nekem előadást, hogy még mindig milyen szépen szól én meg megértően bólogatok és közben meg igyekeznék hogy ne felejtsem el mit is akarok írni.<<<<<<

Késő.

Igen, szóval eléggé leamortizálódtunk, a férj amúgy is sokat melózik a bizniszben és a melóhelyén már csak négy napot visz. Elfáradtunk kicsit na. Horgolási elvonásom is volt, a főnököm miatt (lásd lejjebb) meg az unokákkal is el voltam foglalva. Na kicsit azért horgoltam - Helgának egy babát meg egy sapit és még a Martin sapija visszavan, de azért ez extrém mértékben kevesebb a mindennapi betevőhöz képest.

Ebben a két hétben ezer szösszt kellett volna lejegyeznem, de most elengedtem a nagyját, csak örültünk a perceknek úgy magunkban. Szombaton délután repültek haza, nem minden probléma nélkül, de hát két kicsi gyerekkel ez nem is elvárható. Mindegy, minden oké otthon vannak. Összeterelgettem a játékokat egy dobozba, kitakarítottam kicsit és visszacseréltem az ágyneműket. Szétszedtem az utazókiságyat és elraktam a seggringatót. Kicsit most üres lesz a ház egy darabig, de vigasztalom magam azzal, hogy mindjárt nekilátok a karácsonyi díszítésnek, és jön a totnesi karácsonyi éjjeli vásár, és a férjem nővére is jön két hét múlva. 

A munkában is éppen ebben a hónapban emelkedik a respektem, nem mintha már eddig nem lennék eléggé nélkülözhetetlen. Rövidre fogva - a főnök revalidation- jében (nővér státusz megújítása minden három évben kell) segítettem, mert a főnökön kívül még az összes többi kollégám se ért a számítógéphez, pláne meg nem online formanyomtatványok és online kérdőívek tekintetében. Mostanra meg már csak online lehet jelentkezést beadni és egyébként mindent elintézni. A nyomtatványokat le is kellett tölteni, begépelni a konferenciák és tréningek anyagait, némileg megszerkeszteni és végleges formát adni neki. Aztán az online procedúrán is át kellett vergődni a főnivel, szóval együtt is aludtunk az elmúlt hónapban. Megdöbbentem amúgy, hogy szakmailag még mindig mennyire képben van, de az új információk befogadása tekintetében már ugyen na... de hát nem meglepő. A korához képest még így is jól teljesít, de én azt mondanám, szerintem érzi most már hogy ez az lesz utolsó három éve a szakmában, de arról még nincsen reális képe, hogy mennyire megy mások agyára ebben a tekintetben. 

Mindezekhez még hozzájön az is, hogy áprilisig át kell állnunk digitális kórlapnyilvántartásra és egy az egyben az NHS digital rendszerére. Ami elég nagy kalap, de nagyon úgy látszik, hogy az egész a fejemre lesz telepítve.  A főnök tudja, hogy kicsit már elegem van, és lehet, hogy sejti, hogy már egy két állásjelentkezésen túl vagyok. Szóval most vonszol magával NHS digital előadásokra. Tulajdonképpen beígérte ezt az állást nekem, de konkrétat (fizetést, óraszámot stb.) még nem beszéltünk meg. Nagyon jó lenne ez, amúgy is valami számítógépezős egészségügyes jövőben gondolkoztam és iszonyat jó lenne megtanulni az NHS digital-t mert annak nagy jelentősége lenne a későbbi munkakeresésemben. 

Az első előadáson már voltunk is. Iszonyat fontos embernek éreztem magam, és nem lehetett a vigyort letörölni az arcomról. Az NHS oktatási központban voltunk, életemben sose voltam ilyen puccos tréningen. Adatmegőrzés, adatvédelem, email-szerver, kommunikáció. Tök érdekes volt, és volt saját laptopunk amin lejátszottuk a kottát és kaptunk kávét meg sütit. Én csináltam meg a munkahelyem NHS-emailjét és rendesen beállítottam mindent. Okos kérdéseket is feltettem és láttam a főnökömön is, hogy tök büszke. 


 

A szünetben csináltam egy lesifotót is.


Ezért a sok időért meg a segítségért kaptam pluszlóvét is. Olíviának akartam belőle új ágyat meg gardróbszekrényt venni, (mert az előző lakásban ugye elázott, és még nem pótolta) gondoltam meglepem vele, de a férjem azt mondta, majd ő megveszi szó se lehet róla, hogy ezt a pénzt ne magamra költsem. Nem kellett kétszer mondania, a fele ment fonalra a másik fele meg egy kabátra, amire pályáztam már rég és amit black friday leárazáson vettem online mielőtt belassult a Macy’s oldala. Negyedáron jutottam hozzá és igenis őrület van ezzel a black friday dologgal és igen marhahülyeség, de sose lenne ilyen kabátom ha nem lenne black friday. 

A férjem azt mondta, hogy nagyon reméli, hogy a hátralevő életemet már kihúzom ezzel az öt kabáttal amim van, de mondtam neki, hogy csak álmodozzon. 

A karácsonnyal kapcsolatosan is megint megy a titkolózás nagyon. Az volt hogy az elmúlt karin megegyeztünk a férjjel hogy egymásnak nem veszünk csak apróságot, csak a gyerekeknek lesz ajándékutalvány, mivel a gyerekektől úgyis lesz meglepi ezért nem lesz üres a fa alatt, szóval mi nem költünk ehhez tartottuk is magunkat, másra kellett akkor. Tavalyelőtt (ezt egybekellírni? namindegy most lusta vagyok rákeresni) jött hozzám a férj által a szép új iPadPro-m ami azóta is a második házasfelem és hasít szépen, és öt karácsonyra is elegendő ajándék amúgy. Mondjuk egy jó kis laptop már elkélne mellém mióta a jókis Dragon tönkremenődött, de míg lesz megoldom ezzel, nagyjából mindenre jó kivéve a fotóboltot és kissé egyszerűbbé tenné nekem a fájlok tárolását és rendszerezését egy notebook, mert a rendetlenséget még digitálisan se szeretem. Szóval kari na ott tartottam, hogy idén viszont a férj megint nagyon titkolózik és somolyog, a gyerekek meg felszegett állal járkálnak mert ők már tudják milyen lovat kapok és mekkorát. 

Ez a ló dolog egy ilyen szállóige a családban. Amikor a gyerekek kicsik voltak, mindig kérdezgették, mit kapnak szülinapra, húsvétra, karácsonyra.  A férjem mindig azt mondta, vettem egy olyan de olyan szépet, majd meglátjátok, csak az a baj, hogy nagy hely kell neki, és sokat eszik... -naaaa de mijaaaaz, mit kapuuuunk? - nyafogtak és mindig nagyra nyitott szemekkel, mosolyogva várták a választ.  Egy naagy, hataaaalmaas, szééép, LOVAT! És imádtuk, hogy vigyorogva, de csalódottan sóhajtoztak, hogy ez má megin nem az a válasz amit akartak hallani és mi erre rászoktunk, hogy a titkos ajándék tizenévek óta az LÓ. És tegnap mondta a Nóri is, hogy látta a lovamat és nagyon szép, csillámLÓ már majdnem unikornis. Szóval várom a lovamat, és gondolkozom milyen lovat adjak én, ugyanis a férjnek szánt legjobb ajándékötleteimet a gyerekeknek adtam mert tanácstalanok voltak. 

Ember továbbá befizetett egy karácsonyi vacsorára az egyik helyi puccos hotelbe. Az meg ilyen igazi lesz, hogy sokan egy asztalnál. Három lány, kettőnek jön a pasija is, Nóri Ryan, és Tamara Callum, aztán Olívia magában, neki nem kell pasi se és nő se és most egyáltalán senki, és persze jön a férj nővére és az ő fia Máté is leutazik Londonból két napra  plusz a Bali és én. Kicsikét hiányzik oda a család budapesti fele, persze anyám is - németben melózik már harmadik éve decemberre jön ki a turnusa, de mondjuk ő letojja a karácsonyt - de most kiunokáztuk magunkat, szóval nem lehet mindent egyszerre akarni. Jó lesz biztos mert amúgy nagy dolog ez, és még ilyen ünnepi igazi családos vacsorán sose voltunk - az itthoni az ugye nekem nem számít annak, mert azt én mindig hullafáradtan éltem meg és csak a mosogatnivaló lebegett a szemem előtt meg az hogy mikor ülhetek le végre a szép, nagy, fordítva felrakott kufferomra. Ettől függetlenül az is szép meg jó persze, de úgy élvezni valamit hogy nem kell tésztát dagasztani hozzá meg darált húst keverni teljesen más. Persze azért a töltött káposztát felrakjuk másnap, nehogy az ünnep hátralevő részére éhesek maradjunk. 

Mostanság egy nagyon ódivatú négyzeten dolgozom horgolásilag, szóval megyek is, mert éppen meglett a jó színkombináció az igazi karácsonyos hangulatú, csodálatosan maradi, horgolt takarómhoz.

Ez lett a titkárnősködésem jutalma:


Az elsőnek unalmas és sötét tónusú a közepe, a másodiknak meg túl világos. Ezzel a tanulópénzzel jött létre a harmadik. Nekilátok sorozatgyártani és kell vennem egy blokkolót (az ilyen fatábla amin ki lehet húzni a négyzeteket ugyanakkorára és szépen kifekszenek és egyenesek lesznek). Az ügyes szemlélők láthatnak kicsit a narancsbőrömből is :) valamint a virágos hálóingemből és a fekete mackónadrágomból.


   

Hát nem csodálatosak? Mint egy régi csempe egy százéves bérházban. Vagy egy régi kép, vagy tükör rámája. Imádom. Gyönyörűséges takaró lesz belőle.

Na nem untatok tovább senkit ezzel a mániámmal tovább, megyek is öltögetni meg beteszek valami jó kis sci-fit. 


Pá.



Jaj. Majdnem elfelejtettem - az anyaság egyik lényegét fogta meg Zsófilányom egy szösszben, mikor éppen vécére igyekezett és a gyerök meg elkezdett nyűgni, hogy elmegy az anyja és otthagyja a földön. A lányom így szólt hozzá.

“Nyugi fijam, nem megyek sehova, vagy ha mégis, oda jöhetsz te is...”

2017. november 1., szerda

Tanácsok magamnak

Írhattam volna azt is, hogy tanácsok a lányaimnak, de a gyerekek úgyse fogadják meg a szülők szavait, szóval inkább így a tizenkilenc éves önmagamnak adnék csak javaslatokat.

Tán eljut egyszer a gyerekeimhez is.

Szóval:

- SOHA ne tégy egy lépést, ne adj fel semmit, és ne köss kompromisszumot mert egy férfi elvárja. Be fog lépni az életedbe az, akivel szabadabbnak érzed magad mint valaha, és aki akarva sem kéri - kimondatlanul sem várja, hogy lemondj, vagy hogy feladj bármit. 

- Ha egy férfi meg akar változtatni, nem hozzád való, lépj tovább.

- Ha a szex csak neki jó, szintén...

- Ha egy férfi menni akar, engedd el. Sírni szabad. Meg vodkázni is. Könyörögni, megalázkodni nem.

- A féltékenység és a bűntudat a legfeleslegesebb érzések a világon. Igyekezz nem elveszni ezekben. Csak bánat van utánuk.

- Nem kell túl sokat rugózni a dolgokon. Vágj bele. Mi a legrosszabb ami történhet? Nem sikerül. És? 

- A kudarc olyan mint a mátrixkanál. Nincs. Vedd leckének ne kudarcnak.

- Inkább mindig értékeld egy fokkal fölé magadat mint alá, bármiről legyen szó.

- Ha valamin sokáig gondolkoznod kell jó ötlet-e, biztos lehetsz benne, hogy nem az.

- Ne hidd el, hogy nem vagy elég szép, elég okos, elég sovány, elég kedves.

- Tanulj meg horgolni mire harminc leszel.

- Mindig legyél jó és mosolyogj sokat, a bunkókat ezzel lehet a legjobban felidegesíteni.

- Soha ne menj bele rangon aluli vitába. Az emelt fővel kihátrálás nem jelenti, hogy vesztes vagy.

- Ne aggódj folyton azon, hogy nagy a fejed. Húsz év múlva is nagy lesz, kár erre pazarolni az időt.

Régitörténet-mesélős

Diliház van mint általában, de ha lehet a hét vége felé méginkább. Mindenkinek eszébe jut, hogy jaj ne maradjak már itt hétvégére a fülfájásommal meg a manduláimmal és hanyatt homlok rohan A rendelőbe, ahova ugye napi 24 órában lehet jönni beutaló nélkül (mekkora találmány), igaz, hogy délután hat után csak sürgősségi eseteket fogadunk arra, hogy mi fér ebbe a kategóriába van valami lista papíron, de az inkább afféle útmutató semmint betartandó szabály, szóval ja, belátásunk szerint se küldtünk el senkit a nagyapót se aki bebotorkált a beszáradt fülzsírja miatt, meg nyilván a srácot se aki kisflexszel (eztigykellírni??) lefürészelte majdnem az egész orrát (mondjuk őt én se felejtem el sose, a két szemöldöke közötti bürke tartotta az orrát. Úgy összerakták a dokijaink nem is látszott a heg sem, orr teljes funkcióban működött tovább, büszke is voltam rájuk nagyon).

Onkológiás rendelő is épp ma üzemel,  a váróterem harminc ülőhelyére összegyűlt száz ember eléggé ideges és nyomott hangulatban ül vagy ácsorog.

Meleg van, az egyszem ablak ugyan nyitva, de alig használ valamit. Kitesszük a rendelő ventillátorát az ajtó elé, de már eléggé elterjedt az emberi izzadság és a rákos hús szaga. Néhányan mindig feladják és elmennek, hazaviszik az orrmandulájukat és az arcüregüket majd kezdenek vele valamit sós inhalálással - gondolják. 

Az érkezési sorrend mindig konfliktusokat szül a beteg-beteg, asszisztens-beteg, orvos-beteg, orvos-asszisztens (tetszőlegesen variálható) között, pláne hogy a sürgős eseteket mindenképp előre kell amúgy is venni, és sokan nem értik, hogy miért mehet be a srác előbb (akinek olló áll ki a füléből) dehátcsakmostérkezett!

Egész nap hangzavar van a kicsi, kétvizsgálóágyas rendelőben. Ide-oda szaladgálunk az onkológiás rendelő és a szakrendelő között, éppen ahol nagyobb szükség van ránk. Eközben eszközfeltöltés és fertőtlenítés, katronkezelés, asszisztálás, receptnyomtatás, gyógyszerfeltöltés, mentőrendelés, időpont előjegyeztetés, megkeresni, letelefonálni, kiadni, behívni agyréém. A húsz orvos is folyamatosan pörög az osztály és az ambulancia között, van aki már 36 órája talpon van. Egy idő után mindenki türelmetlen és fáradt.

 A kávé folyamatosan fő a rendelő mögötti kis kucliban - amit pihenőnek neveznek mert van két faszék, egy négyzet alakú, rozoga, ezeréves konyhaasztal, egy új mikró egy huszonöt éves hűtő tetején. A kávéfőzőt mindig valaki hoz, akinek van egy felesleges ha az előző felmondja a szolgálatot. Nem nagyon kávézom, (pedig nagyon szeretem) de bárhol megérzem a kávé illatát, nekem az a kórházhoz kötődik. Az álmos, iszonyatkorán kórházi reggelekhez, amikor még üres volt a feketefehér kockás, frissen felmosott padló és a fertőtlenítő szaga keveredett a frissen lefőtt kávé gőzével.

Halad az idő előre, észre se vennénk, ha nem lenne egyre melegebb. A déli tájolású, belvárosi, nagy ablakos polgári házból nem lehetett jól funkcionáló kórházat csinálni. Képtelen kacskaringós folyosók, nagy belmagasság, magas nehéz ajtók. A meleg csak dől befelé, gyakorlatilag tök mindegy, hogy nyitva vannak a nyílászárók vagy csukva. Néha kikapcsol a fülem, csak csinálom automatikusan a dolgomat, védekezés ez talán az agyam részéről. Működési szünet. 

Van amikor egy doki dühöngi ki magát rajtunk, van amikor egy beteg. Vannak napok mikor úgy érzem minden ember bunkó. Mindenki méltatlankodik, kiabál  vagy egyszerűen csak morcos...

... és a nap nap végére elfogy a kedvesség és kiürül a mosolyzsák és már nem is akarok kedves lenni én sem. Van, amikor úgy megyek haza, hogy soha többet nem akarok visszajönni ide. Haragszom a világra, az országra az emberekre. Mérges vagyok magamra, hogy miért nem tudom ezt az egészet letojni és dolgozni és nem mellre szívni. Nem bírom a bunkó embereket. Nem bírom, ha valaki nem tud alapjáraton kedves lenni. Nem értettem sose, miért nem mosolyog és vidám minden ember mikor sokkal jobb ilyennek lenni. És ezek az emberek elveszik tőlem a saját mosolygásomat is. És akkor elgondolkozom, hogy biztos azért nem kedvesek, mert az ő mosolygásukat is elvette valaki és akkor megint megértőbb vagyok, de valami eldorádót képzelek el, ahol mindenki keves és nyugodt és nem azért mert nincsenek gondjaik, hanem mert emberek vagyunk és én azt akarom, hogy mindenki értse, hogy én nem azért vagyok kedves meg vidám mert könnyűnekem, hanem mert így könnyebb elviselni a nehézségeket. De ma megint megutáltam az embereket.

Bandukolok hazafelé a nehéz szatyraimmal, miután még a boltpénztáros és a buszsofőr is leugatott, előbbi mert apróval fizettem, utóbbi mert nem volt apróm. Már érzem, hogy kezd kiszellőzni a fejem és az arcizmaim visszaállnak rendesbe. A szemem alatti karikákat nem tudom úgyse eltüntetni, de péntek van hurrá és a hétvégén nem ügyelek. A lábaimat ugyan már nem érzem, de már csak húsz méter és otthon vagyok.

A velünk szembeni kocsma teraszáról a tulaj fia, Lajos int nekem, a mobil a fülén szokás szerint, szájában bagó. Visszaintek és rámosolygok.

Végre beesem a házunk ajtaján, lepakolok, átöltözöm gyorsan. Már sül a palacsinta, mikor kopognak a konyhaablakon. 

Lali az, a cigi még mindig ott lóg a szájában - csak néz rám felemelt szemöldökkel.

Meglepetten kinyitom az ablakot és ő meg lerak egy hatalmas bögre gőzölgő, tejszínhabos csokiporos kapuccsinót a párkányra “úgy láttam, ez most jól jönne”. Majd int és visszabattyog az út másik oldalára. 



2017. október 29., vasárnap

Szössz

...avagy (túl)modern idők...

Papa asztalt foglalna a telefonján. Vasárnapi csavargást tervezünk ebéddel.

- ...auhh, de kár, hogy a Tobyba nincsen asztal mára, úgy ettem volna egy jó carveryt... - sóhajtozom.

- Nem baj, nézünk mást. Beefeater, ja nem inkább Harvester.

- Jó a Beefeater is, régen voltunk ott.

- Nem, nem ... Harvester. A Beefeaterbe nem tudunk menni,  nincsen applikációja.

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...